Adnék egyből két rövid választ: 

• Mint kezdeményező egyén- nos, most azt gondolom, hogy nem, mert túl sok energiát visz el az ember életéből és túl sok fájdalmas csalódást okoz (és néha bukott célokat).

• Mint egy közösség tagja (akár úgy is mint egy ország társadalmának a tagja)- igen, kellenek a közösségi célok, mivel enélkül sehová nem jutunk.

Bővebben?

• Amikor gyerek vagy már ifjú voltam, sokat sportoltam-versenyeztem. Egy közösség tagja voltam, ami a versenyszellemről, a küzdésről, a mérhetetlen akarásról és a sport nemes szellemiségéről szólt. Jó csapat voltunk, életre szóló barátságokkal és soha nem halványuló élményekkel gazdagodtunk. Azonban a magyarvírtus már ekkor is dübörgött. Ne felejtsük el, hogy az elátkozott generációhoz tartozom, aki még bőven az átkosban született (1975), gyerekként megélte, hogy a Bors őrmester helyett a tévében Csernyenkó elvtárs hirtelen halála miatti egész napos megemlékezést kellett néznem. A gond ezzel csak az volt, hogy mikor fennhangon hirdettem elégedetlenségemet (kisgyerek voltam ne felejtsétek!), akkor összefutott a család és látszott rajtuk az ijedség. Hiába, a nagypapa 56 után volt börtönben utána meg éveket töltött háziőrizetben, kialakult a rutin: meg ne hallja a szomszéd (a panelban). Szóval a virtus. A sport egyszerű dolog. Ha jobb idővel érsz célba, akkor te vagy a jobb. Nem mindenhol. Nálunk az edző fia, az edző barátainak a fia, meg még ki tudja ki akkor is jobb volt és ezáltal jobb lehetőséget kapott (utazás, szerelés, stb.) ha rosszabb volt. Egy idő után azt érezted, hogy pont az ellenkezője történik, mint amiért ott vagy, az ellenkezője annak amiben hiszel (fair play, közösségi szellem, stb.)
• Később sportvezető lettem, és azzal a hiú ábránddal ámítottam magamat, hogy majd megreformálok egy velejéig romlott züllött rendszert. A gond az volt, hogy míg én az általam vezetett egyesületbe pénzt és napi energiát tettem be (amit a családomtól vontam el), addig a többi egyesületi vezető csak azt nézte, hogy hol és mit vehet ki a közös kasszából. Mivel mindenki lopott, így a szövetség vezetői is játszhattak (jóval nagyobban), csak egy dologgal nem foglalkozott senki: a sporttal és a sportolókkal. Nem mellékes tényként jegyzem meg, hogy a szövetség vezetői (elnök, alelnök) nagy állami cégek elnökei voltak, igazi fekete övesek a turpisságban és a szemtelen elvtelenségben. Forradalmat indítottam, szövetségesekre leltem, győztünk és lemondott az elnökség, a tolvajok eltakarodtak. Mi történt ezután? Forradalmi fegyvertársaimról kiderült, hogy nagyobb és profibb tolvajok mint az előzőek, sőt, az előző rendszerben is csaltak-loptak (fiktív számlázás, stb.), csak többet akartak. Az új elnökség hajnalán megjelentek az általuk hozott celebek (TV sztárok), akik bekerültek az új vezetőségbe, én meg nagy meglepetésre nem. Miért is? Azért, mert hittem a közösség erejében, a közös célokban, hittem abban, hogy amit csinálunk az mindenkinek jó lesz. Más meg elment minden taghoz és csipp-csupp dolgokkal megvette a szavazatokat (pár ezer forintért sokak lelkét meg lehet venni) . A lopás ugyanúgy folytatódott, csak már vérprofi módszerekkel. Láttam a hiábavalót, feladtam, lemondtam a vezetői tisztségemről és csalódottan távoztam. Ismerem tehát a dörgést, tudom mennyi hála jár a közösségi célokért dolgozóknak (magamat Che-nek hívtam, az áruló forradalmárt aki becsapott pedig Fidelnek).     

• Másik oldalon viszont ott marad a kérdés: Ha mi nem teszünk semmit magunkért, akkor ki fog? Az állam? Az EU? A kamarák vagy a majd létrejövő földbizottságok? A politika majd megoldja  a problémáinkat? Vagy azok a hatóságok akik velünk foglalkoznak? Ennyi erővel bízhatunk abban is, hogy majd a lottó ötösből fogunk megélni. Nem segít senki. Kétségtelenül vannak jó rendeletek, olyanok ami szellemiségében is és betűjében is rólunk szólnak (jelen esetben kistermelőkről), de a valóság mégis más. A valóság az, hogy a kistermelők nagyon nehezen és rosszul élnek. A valóság az, hogy a multik és a a hazai zöldbárók még azt is elérik, hogy a számunkra kedvező rendeletek ne legyenek betartva, akinek intézkednie kellene az szépen becsukja a szemét. 
• A valóság az, hogy kevesen csinálunk valamit, kevesen termelünk ezért minden gond ránk szakad. Hogy is vannak azok a számok? 10 millió emberből 6,5 millió inakítv (nyugdíjas, tanuló, stb.), további 800 ezer állami alkalmazott, 500 ezer elment (szerintem több) MARAD 2,2 millió dolgozó (alkalmazott, vállalkozó) aki nem az csak az országot, hanem a nemzetet tartja el. Mi fizetünk mindent és mégis nekünk van a legkevésbé megbecsülésünk. És naponta tapasztalom, hogy SENKIT nem érdekel, hogy mi van velünk. Mondom a napi hírt. A kamara küldött egy levelet, amiben sok gyomorforgató dolog van. Tudjátok, az a kamara amely az ország legdrágább luxus irodáit bérli azokból a kötelezően befizetett 5.000 forintokból, amelyeket tőlünk lopnak el. Azt mondják, örülnek, mert sikerült egy egységes adatbázist építeni a vállalkozásokról és amelyet a fizető tagok majd használhatnak. Nem akarom használni, nem akarok a semmiért fizetni, nem akarom, hogy ezért a NAV eljárást indítson ellenem. Nem akarok ezért dolgozni. Senki nem úgy gondol ránk, mint a termelőkre, akik eltartják ezt az országot és ezért senki nem is tesz értünk semmit. Mi marad tehát? Az összefogás, a civil kurázsi. Segíts magadon, az isten is megsegít.

Ezért kellett a piacot megcsinálni. Ezért kell a fogyasztói kultúrával foglalkozni, ezért kell a termelői kultúrával foglalkozni ezért kell összefogni termelőket, ezért kell szövetkezeteket szervezni. Ezért kell megbízni egymásban és közös célokért dolgozni. Ezért jó hír a közös sajtbolt, ezért kell követnie további szakmai összefogásoknak. Ezért kell kedv és idő hiányában is erőn felül foglalkozni a közös ügyekkel. Nincs más út. 

Ezért fájó, hogy akikért ezek az összefogások vannak, sokszor nem értik, vagy nem akarják érteni, hogy ez az ő érdekük, ez az az út ami egyedül jelentheti a biztos és tisztességes megélhetésüket.

Megtettük az első lépéseket, folytatni kell amit elkezdtünk, akkor is, ha tömérdek problémánk között néha nincs sok kedvünk hozzá. 

Két hónapja még hóban gázoltunk. Utána következett 4 hét esőzés. Néha kisütött a nap, a talaj felső rétege hirtelen megszáradt, felcserepesedett. Az elvetett növények egy része a víz miatt pusztult el, másik része ki sem került a földbe, mivel a vetési terület művelhetetlenné vált. Az ültetett területekre sorközt művelni csak mostanában lehet kimenni, de a gaz már fél ember nagyságú, sorban romlanak el a gépeink a terheléstől. Sok mindent pótoltunk, új palántázással, új vetéssel, de nyugodtan kimondhatjuk, hogy az idei évből már most elegünk van de nagyon.

Másoknak sem könnyű, bio zöldségesekkel beszélgettem - többel is- nekik is ugyanilyen gondjaik vannak. A korai termésű növények még kanyarban sincsenek, nincs igazi újkrumpli vagy tavaszi cékla, ezáltal lényegében a szezon legjövedelmezőbb időszaka úgy múlik el, hogy nincs mit eladni. Olyan gyümölcstermelővel is beszéltünk aki zokogva mondta a telefonba, hogy a teljes termése tönkrement a sok csapadéktól.

Küzdünk rendesen, egyben én még napi 12 órát Füreden is vagyok a piaccal.

Persze most visszaemlékezve tavaly is nagyon nehéz volt a nyár eleje. Akkor a hirtelen jött késői fagy vitt el mindent és júniusban kellett újrapalántázni. Ilyen az élet.

Ami valószínüleg megfelelő minőségben megterem:

- Saláták csodálatosak voltak, de már le is mentek (illetve magba fordultak)

- Van kb. 4 ha burgonyánk, sok fajta, hamarosan lesz újburgonya is

- Fél hektár hagyma és harmad hektár tavaszi fokhagyma

- Már terem a zsenge borsó, a mángold, a sóska és a bokros spenót

- Paradicsom-paprika kb. 3.000 tő van, nem tudom mennyi marad meg belőle

- Egyéb zöldségek és fűszernővények- kb. 2.000 nm területen mégcsak bontogatják szárnyaikat

Azért vagyunk nagyon fáradtak, mert két-három hónap munkáját kell most pár hét alatt elvégezni. Amennyiben ez nem sikerül, akkor a még most életképes növények is szomorú sorsra jutnak.

Mondjak jó hírt is? Június 26.-án jelenik meg a Magyar Konyha magazin és úgy tűnik, lesz benne egy hosszú cikk  rólunk.

Kedves Barátaink!

A blog tovább él, de innen kettéválik. A mezőgazdasággal és az életünkkel kapcsolatos dolgok maradnak itt, a piaccal és a gasztronómiával kapcsolatos dolgok átköltöznek ide: biobalaton.hu és biobalaton.blog.hu

Reméljük követtek bennünket az új felületen is (lájkoljatok be, hogy osszuk a misszió igéjét!!)

Köszönjük és szép napot!!

Sokat panaszkodok. Általában nem szoktam de ami van az most nagyon durva. A szomorú valóság az, hogy már nem huszonévesek vagyunk, nem vagyunk ifjú titánok, fáj a hátam, néha rosszul alszom a stressztől, néha rosszul reagálok olyan dolgokra, amelyeket korábban kellő nyugalommal és megfelelő kommunikációval el lehetett intézni. A mai világban a "talpon maradás" nem egyszerű dolog.

Szóval sok a panasz. Most - egy nagy alvás után- végiggondoltam, vajon bennem van-e a hiba. Végiggondoltam, igen, hibás vagyok sok mindenben, de ami most ránk szakadt, amilyen közállapotok vannak, amilyen nehéz ma vállalkozni---nos,  ez mindenkinek sok lenne aki csinál valamit. Mert hát annak van csak gondja aki csinál valamit, aki felelősséget vállal, aki előrébb akarja mozdítani a dolgokat, nemde? Egy normális világban egy kis gazdaság ahol vannak szorgos kezek, odaadó lelkek - az vígan megél. Nálunk nem. Az elmúlt két év tapasztalata alapján ki tudom jelenteni, hogy a tisztességes kistermelők 99%-a méltánytalan körülmények között él, halálra dolgozza magát, hatalmas stressz az élete. Ennek kisebb része a természetnek való kitettségünk, nagyobbik része a munkánk becsületének hiánya. Bár kétségtelenül jó a trend, de hiányzik még az a fogyasztói kultúra, amely kellő tömegben el tudja utasítani a csalást, a rossz minőséget, az oktalan vegyszerezést. Hiányoznak azok a csatornák amelyekre "üzletet" lehet alapítani, így jó lehet tervezni egész évben. Ezért kellett megcsinálni a biobalaton piacot, és ezért van most nehéz dolgunk, hogy megfelelő mennyiségű igazi termelőt találjunk. Mi van előbb a tyúk vagy a tojás, a termelői piac mint értékesítési lehetőség vagy a termelő aki megfelelő értékesítési csatornákat keres magának? Ezért hívjuk mi ezt missziónak, a piac lehet az a hely amire lehet alapozni, ami elindíthat egy kedvező folyamatot, amire családok százai tervezhetnek.

Egy kicsit elkalandoztam, amit akartam mondani, hogy a hatóságokkal és a közigazgatással vívott folyamatos harcom közben egy napra kétszer is kisütött az ég és örömteli csoda történt (nem, nem arra gondolok, hogy a nyugdíjigazgatóság küldött egy felszólítást, hogy küldjem be az 1992.-es nyugdíjbevallását a cégnek mert nem találják). Pénteken két nap alatt két különböző helyen is rendkívül segítőkész emberekkel hozott össze a sors. Két hatósági ügyben olyan örömteli fordulatok következtek be, amelyekre nem is számítottam. Nem írom le  miről van szó, csak szeretnék üzenni a hivatalokban dolgozóknak: Köszönöm szépen a segítségüket és a megértésüket!! Köszönöm, hogy kellő empátiával fogadtak és, hogy segítettek megoldani a problémákat.