Így néz ki egy igazi mangalica karaj. Pókhálószerűen átszőtt zsírszövet a húson belül.
Nem túl jó a kép, de szerintem látszik a lényeg.
Levágtuk az egyik mangalicát, feldolgoztuk főleg magunknak és a családnak. Másnap vettem egy nagy darabot a karajból, szokásomhoz híven lehártyáztam és egy centi vastag szeletekre vágtam. És ekkor követtem el egy nagy hibát. A rossz szokásaink rabjai vagyunk, úgyhogy vettem a klopfolót és......arra jöttem rá, hogy a hús olyan puha, olyan porhanyós, hogy a kis klopfolót csak a saját súlya vezette, nem kellett "kalapálnom". A husi kiterült, szinte elolvadt a bevatkozástól. Az így létrejött medalion-okat kevés forró mangalica zsírban öntött vas serpenyőben megsütöttem (egyik oldal, másik oldal és már kész is), csak só és frissen örőlt bors került ár. Az egész család lelkendezett, hogy ilyen finomat még nem ettek életükben.
Éreztem, hogy valami nem jó, a hús ahhoz képest, hogy nyersen olyan volt mint a vaj, meglehetősen felkeményedett sütéskor. Nem volt rossz, de olyan sem, mint amire vártam, az íze különleges volt, de az állaga...
Szóval maradt egy nagy darab másnapra. Újra kezdtem, hártyázás, egy centi vastag darabok, só, bors és most a klopfolás kimaradt. Gyerekek ülnek az asztalnál, egyik oldal, másik oldal, már kerül a tányérra...
És csodálatos!!! Nagyszerű íz, állaga mint egy jó steak, omlik a szádban, kívül pörcös, belül szaftos- egyszóval bekövetkezett amire vártam, a mangalica élmény.
Ez pedig a papszelet, ebből lesz a legjobb konfitált császár
Készül a hurkatöltelék
Most a combhús is megy a kolbászba
